A zenepedagógus

Bach nagyon szeretett tanítani. A századokon  átívelő hatású Das Wohltemperierte Klavier óriási zenei anyagát is e célból alkotta meg, jóval többet nyújtva ezzel egy egyszerű oktatási célú billentyűszene-irodalmi gyűjteménynél - bár ő maga nem is gondolt arra, hogy ez a műve valaha is halhatatlan lehet.

Bach ujjtechnikája és orgonajátéka legendás volt. A korban jellemző négyujjas - tehát a hüvelykujjat kihasználatlanul hagyó - régebbi billentési módot a ma ismert ötujjassá fejlesztette, így lehetett csak előadni a szerzeményeinek nagy részét, és ezt ő szívesen tanította is. A weimari hercegi zenekarban szolgáló zenésztársait, fiait, második feleségét, és számos tanítványát foglalkoztatta, a komolyabban érdeklődők számára pedig zeneelméleti és összhangzattani leckéket is adott.
Bach tanítványának lenni felelősségteljes dolog volt - állítólag annak eldöntésében, hogy a jelentkező tanítvány elég tehetséges-e, döntő szempont volt, hogy adott dallamrészletet a kromatikus hangsor teljes terjedelmében tudjon harmonizálni; ez egy kezdő számára valóban igen szigorú mérce lehetett akkoriban. Viszont a jó eredmény elérése érdekében számos kis darabot komponált, ezek legtöbbje a zeneirodalom gyöngyszeme, jóval több mint egyszerű etüd, ujjgyakorlat.

Az első életrajzírója, Forkel, az akkor még élő Bach-fiúkkal folytatott levelezéséből kiderült leírása alapján tudjuk, hogy 6-12 hónapig csiszolta a tanítvány ujjtechnikáját, ezzel egyben a zene iránti alázatra nevelve, a türelem erényét gyakorolva vele. Aki ebben a - valóban meglehetősen embert próbáló - gyakorlásban elvesztette volna a türelmét, annak egyszerűbb kis darabokat írt, hogy némiképp érdekessé tegye a kezdő lépéseket - mindezeket azonnal papírra vetve, órák alatt alkotta meg. Nagy hangsúlyt fektetett a díszítésekre is, és a tiszta, határozott billentésre, ami a korabeli hangszereken elengedhetetlen volt.

"A muzsikát erőnek érezte, erőként kapta apjától és tanítóitól, így is adta tovább.  Sosem elégedett meg a középszerűvel." - írja róla Forkel.