Bach ujjtechnikája és orgonajátéka legendás volt. A korban
jellemző négyujjas - tehát a hüvelykujjat kihasználatlanul hagyó - régebbi
billentési módot a ma ismert ötujjassá fejlesztette, így lehetett csak
előadni a szerzeményeinek nagy részét, és ezt ő szívesen tanította is.
A weimari hercegi zenekarban szolgáló zenésztársait,
fiait, második feleségét, és számos tanítványát foglalkoztatta, a komolyabban
érdeklődők számára pedig zeneelméleti és összhangzattani
leckéket is adott.
Bach tanítványának lenni felelősségteljes dolog volt
- állítólag annak eldöntésében, hogy a jelentkező tanítvány elég tehetséges-e,
döntő szempont volt, hogy adott dallamrészletet a kromatikus hangsor teljes
terjedelmében tudjon harmonizálni; ez egy kezdő számára valóban igen szigorú
mérce lehetett akkoriban. Viszont a jó eredmény elérése érdekében számos
kis darabot komponált, ezek legtöbbje
a zeneirodalom gyöngyszeme, jóval több mint egyszerű etüd, ujjgyakorlat.
Az első életrajzírója, Forkel, az akkor még élő Bach-fiúkkal folytatott levelezéséből kiderült leírása alapján tudjuk, hogy 6-12 hónapig csiszolta a tanítvány ujjtechnikáját, ezzel egyben a zene iránti alázatra nevelve, a türelem erényét gyakorolva vele. Aki ebben a - valóban meglehetősen embert próbáló - gyakorlásban elvesztette volna a türelmét, annak egyszerűbb kis darabokat írt, hogy némiképp érdekessé tegye a kezdő lépéseket - mindezeket azonnal papírra vetve, órák alatt alkotta meg. Nagy hangsúlyt fektetett a díszítésekre is, és a tiszta, határozott billentésre, ami a korabeli hangszereken elengedhetetlen volt.
"A muzsikát erőnek érezte, erőként kapta apjától és tanítóitól, így is adta tovább. Sosem elégedett meg a középszerűvel." - írja róla Forkel.