Bach korának hangszerei

Orgona

Az orgona a középkor óta jelentős, mondhatni gyökeres változáson ment keresztül. A kezdetben egyszólamú, alig kétoktávos római vízorgonák leszármazottja, a mai monumentális templomi óriások elődje, a középkori orgona a 14 századig afféle hordozható hangszer volt, ráadásul a templomban semmi szerepet nem kapott. Csak később, a XV-XVI. századra alakult ki jellemző felépítése, hordozhatósága megszűnt, sípjainak száma megnőtt, és a barokk idejére a hangszerek közül a legtöbb lehetőséget biztosító, legkomolyabb eszközévé vált a zenészeknek. Billentyűi a csembalóéhoz hasonlóan több sorban helyezkednek el - ezeket manuáloknak hívják - de egy külön, basszusszólamokhoz szükséges pedálsorral a hangterjedelem lefelé is kibővül több oktávval. Sípjai több típusúak, fuvola-, trombita-, klarinét-, és egyéb, "regisztereknek" nevezett, hangzásában is eltérő egységeket alkotnak, ezáltal a korban teljes "zenekari" hangzást lehetett elérni orgonán. A XVIII. századi orgonák - tehát azok, amelyeken Bach is játszott - sípjainak levegővel való ellátására már nem volt elég a harmóniumoknál a mai napig alkalmazott lábpumpás módszer, ráadásul a játékos lábai amúgy is foglaltak a pedálszólam miatt, ezért bonyolult rendszerű, ám kézi működtetésű fújtatókat kellett hozzá tervezni, amit a templom épületében elkülönített helyen két-három embernek kellett működtetnie, amíg az orgonista gyakorolt vagy előadott.
Ez a hangszer az egyetlen, amelyen a játékos a lábával is önálló dallamot játszik, a technika elsajátítása jóval nagyobb feladat, mint a kor egyéb billentyűs hangszereié. A templomi gyakorlatban az orgona a kórus kíséreteként szerepel, de a ki- és bevonulások alkalmával önálló, általában improvizatív darabokat is játszik. A mise állandó részeinek énekelve előadott közös elemeit, pl. a korálokat néhány ütemnyi bevezetővel elővezette, és ez elősegítette a gyülekezet rátalálását a hangnemre. Később, Bach korában ebből alakult ki a korálelőjáték, ami önálló orgonadarabként is megállta a helyét - Bach ebben a műfajban is maradandót alkotott. Legismertebb korálelőjátékait a Kirnberger-gyűjtemény tartalmazza.

Csembaló

A csembaló a legkorábbi billentyűs hangszer, amely már komolyabb darabok megszólaltatására is alkamas volt. Míg az orgona fúvós, a csembaló pengetős hangszer - ebben a vonatkozásában a lanttal is rokon, olyannyira, hogy a XVI. században kísérleteztek is a "lantcsembaló"-nak nevezett hangszerrel, ami azonban a lant pengetési technikájának egyedisége miatt nem terjedt el széles körben. Billentyűi általában két sorban helyezkednek el, akárcsak az orgona esetében, színük a hagyomány szerint épp ellenkező a zongoráéval, tehát nem "fehér-fekete", hanem "fekete-fehér". Megszólalásakor - azaz a billentyű lenyomásakor - egy pengető pendíti meg a húrt, ami szabadon rezeg, míg a billentyű lenyomott állapotban van; elengedése után egy filccel bevont lapocska ér hozzá a húr rezgő részéhez, ezzel megszüntetve a hangot. Ennek következtében tetszőleges hosszúságú lecsengő hang érhető el; ez az, ami a csembaló elődeinél, pl. a clavichordnál nem volt megoldható - így a csembaló, mechanikájának viszonylagos bonyolultsága ellenére egyre népszerűbb lett már a XVI. században. A legtöbb polgári családban, nemesi házban és természetesen az uralkodói palotákban megtalálható volt a barokk idején - mint billentyűs hangszer, ekkoriban vált a zenekarok szerves részévé: állandó, tömött akkordokkal kísérte a zenekari darabokat, harmóniai alapot adva a basszusszólam fölé - a két "kötelező" kísérőhangszer így a csembaló és a cselló, bőgő, vagy basszusgambe lett - ezt a korban "basso continuo"-nak, folyamatos (vagy számozott) basszusnak nevezték, és a barokk zenekarra jellemző hangszerelés legalapvetőbb eleme lett.

Gambák

A viola da gamba, vagy egyszerűbben csak gamba a mai vonósok előtti hangszercsoport összefoglaló neve, a hegedűnél alig nagyobb szoprángambától az alt- és a tenorgambán át a basszusgambáig önálló zenekarként is működött.
Megkülönböztetünk hegedű-típusú, és gamba-típusú vonósokat. Köztük lényeges különbségek vannak, amelyek a hangzást is jelentős mértékben befolyásolják, ezért a gambákat még a kevésbé avatott hozzáértő is azonnal felismeri akár külsődleges jegyeiből, akár a hangja alapján.

Gambák	Hegedűk
csapott váll	gömbölyű váll
széles, vékony nyak	keskeny, vastag nyak
sima hát	domború hát
6-7 vékonyabb húr	4 vastag húr
érintők a fogólapon (mint a lantnál)	üres fogólap
C-alakú hangnyílás	f-alakú hangnyílás
rövid, könnyű vonó, kifelé tartott vonófogás	nehéz, hosszabb vonó, befelé tartott vonófogás
alig ívelt húrláb	erősen ívelt húrláb

Basszusgamba hangolása A gambák fénykora a XVI. században volt, VIII. Henrik angol uralkodó maga is híres gambagyűjtő volt, az utolsó "hivatalos" gambaszólam pedig éppen Bach Máté-passiójában jelenik meg. Ezzel egyidejűleg a sokkal teltebb hangzású hegedűk (és a hangszercsalád többi tagja, a brácsa és a cselló) vették át a vezető szerepet, de a gambafélék máig fennmaradt egyetlen tagja, némiképp módosított formában, de a hangszertípus főbb jellegzetességeit megőrizve, mint nagybőgő, a klasszikus vonószenekar tagja maradt.

Hegedűk

A hegedű a vonós hangszerek legismertebbje, a hegedű-típusú vonósok legkisebb tagja. A XVII. században indult hirtelen fejlődésnek, kiszorítva a gambákat a színről. A század nagy hegedűkészítői, az Amatik, Guarnerik, és Stradivarik alakították ki a hangszer mai formáját; elméleti és gyakorlati kísérletek révén a barokk idején már kiforrott, koncertcélokra alkalmas, komoly szólóhangszerré vált. Eredete az arab területekről a középkorban Európába átkerült rebek nevű hangszerre vezethető vissza. A vonos játék és a hangszer iránt támasztott megnövekedett igények következtében az egyik legkomolyabb építési szakértelmet igénylő hangszer, ám a gondos készítési és játéktechnikai bánásmódot a legtöbb húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítménnyel hálálja meg.

Lantok

A lant a reneszánsz kedvenc hangszere volt, bár a barokkban tovább élt mint kíséret céljaira tartott, többszólamú harmóniai tömörséget biztosító hangszer. A reneszánsz lantokhoz képest a megnövekedett hangterjedelmi elvárások következtében teste nagyobb lett, húrjai száma is megnövekedett, és népszerűségének hanyatló ágában ezeket további, a fogólap mellett futó, a mindenkori darab igényei szerint hangolható, ún. szabad húrokkal is kibővítették - az ilyen lantokat "archiliuto"-nak, vagy "chitarronénak" nevezték, kezelésük azonban nehézkes volt, méretük (a nem ritkán másfél méteres hosszúságú nyak) nem állt arányban a hangerejükkel, ezért lassan kikoptak a zenei gyakorlatból.
Bach korában a lantok népszerűsége csökkenőben volt, a zeneszerző lantpartitáiban és a János-passió egyetlen áriájában komponált rájuk zenét, de a jelenleg tapasztalható "újrafelfedezés" következtében a modernebb Bach-felfogás egyre elterjedtebben termeli az átiratokat lantra, sőt, a sokkal rövidebb klasszikus zenei múltra visszatekintő klasszikus gitárra is.