Nem az ő hibája volt, hogy épp a saját fia zenei nevelésében nem tudott
sokáig részt venni - korai halála akadályozta meg ebben. A tizedik évét
alig betöltött, gyermek Johann Sebastian és testvére, Jakob idősebb bátyjukhoz,
Johann Christoph Bach-hoz került, Ohrdurf városába, ahol bátyja városi
orgonista volt. Öt évig élt itt, ezalatt a korabeli orgonajáték
fontosabb technikai fogásait megtanulta, de hegedűn
és csembalón is játszott. 1700
márciusában felvételt nyert a lüneburgi gimnáziumba mint ösztöndíjas, itt
pedig a Szent Mihály-templomban megismerkedett Shütz
és Monteverdi műveivel, és segítségére volt az
itteni orgonista, Georg Böhm is, aki felismerve az ifjú Bach hatalmas tehetségét,
bátorította, tanította, míg a fiatalember számára egyáltalán képes volt
újat mondani. Ebben az időben találkozik a francia billentyűs zene akkoriban
legnagyobbnak tartott alakjának, Couperin-nek
műveivel, amelyek sokáig nagy hatással vannak rá - később ezeknél a minden
bizonnyal bravúros daraboknál jóval kiforrottabb, mélyebb és nagyhatásúbb
csembalóműveket alkot majd, a nagy előd zenéjét akaratlanul is mindinkább
a háttérbe szorítva.
A következő állomás Hamburg - Bach 17 évesen meglátogatja Adam Reinkent, az akkor 80 éves orgonistát, tisztelete jeléül két fiatalkori művében is feldolgozza az északi mester csembalódarabjait, és csaknem húsz évvel később még egyszer felkeresi az akkor már éppen száz éves aggastyánt. Hamburg a német opera központja, ám Bachot egész életében az opera műfaja érdekelte a legkevésbé - így a városban tett látogatása kizárólag Adam Reinken társaságára korlátozódott.
Bach nem fejezte be a gimnáziumot, nem tartotta fontosnak, hogy egyetemre menjen - ezt később nagyon megbánta, számos esetben érezte a hátrányait. A thüringiai Zangerhausenben megüresedett orgonista állásra beadott pályázatát visszautasították, ám ő elhatározta, hogy Arnstadtban mégis megszerzi magának az ottani, felújításra váró templom orgonista állását - ezért Weimarba ment, Johann Ernst herceg udvarába, ahol már nagyapja is ismert muzsikus volt, és mint a herceg gyermekeinek nevelője, valamint zenekari hegedűs, az arnstadti állásra várakozva, hamarosan megismerkedett a korabeli olasz concerto-zene legnagyobbjainak Vivaldinak és Corellinek műveivel.
1703 július 3-án hívták meg az arnstadti orgona kipróbálására, augusztus 9-én pedig már a város orgonistája volt. A templomi szolgálat mellett az énekkar is a felügyelete alá tartozott. Ezekben az években válik zeneszerzővé, itt írja meg első templomi kantátáját is. Hamarosan ellátogat Lübeckbe, ahol három hónapot tölt az orgonaművész-zeneszerző Dietrich Buxtehude társaságában, sok tapasztalatot szerez - azonban késedelmes hazatérésekor felettesei ellenséges és kicsinyes megrovásban részesítik, a továbbiakban pedig egyre hűvösebben viselkednek vele. Ezért Bach amint lehetősége nyílott rá, otthagyta Arnstadtot, feleségül vette Maria Barbara Bachot, majd elvállalta a mühlhauseni orgonista hivatalát. Itt sikeres, megbecsült életre volt kilátása, feljebbvalói is tisztelték, és ő maga is sokat tett a város hírnevének öregbítéséért. Hamarosan az ő tevékenysége határozta meg a környék zenei életét. Sajnálatos, hogy épp itt keveredett olyan hitvitákba a város pietista polgáraival, amely lehetetlenné tette a további templomi szogálatát. 1708-ban mondott le a város orgonistájának címéről, és hamarosan megkezdődött életének legboldogabb időszaka, amikortól Wilhelm Ernst weimari herceg kamaramuzsikusként, honcertmesterként és orgonistaként alkalmazta, bejáratos lett a zenekedvelő főúr palotájába, és megszületett első fia, Wilhelm Friedemann.
Bach életének ebben a nyugodt periódusában kezdte meg az általa kifejlesztett billentési technika és orgonajáték tanítását - a hercegi zenekarból sok zenésztársa a tanítványa lett, és később fiainak is megtanította mindazt, amit tudott. Bach virtuozitásá lassan egész Németországban megismerték - őt tartották a legnagyobb élő orgonistának. A herceg gyermekeit is tanította zenére, és ezekben az években valóban boldog volt. Amikor a magát igen nagyra taró francia Marchand, a maga korában népszerű csembalóvirtuóz Drezdába érkezett, Bach elhatározta, hogy a fennhéjázó franciával összeméri erejét - ám amikor Marchand hallotta Bachot improvizálni a csembalón, titokban elmenekült Drezdából - az eset jó alkalom volt arra, hogy még többen elámuljanak a fiatal orgonista legendás játékán. Ám hamarosan befelhősödött az ég felette is Weimarban, ahol az uralkodó családi viszályai miatt egyre kellemetlenebbé vált a helyzete - még szobafogságra is ítélte egykor udvari zenemesterére oly büszke, most azonban inkább féltékeny ura, Wilhelm Ernst. Végül tehetségét elismerő főúri jóakarói révén Köthen urának, Leopold anhalt-kötheni hercegnek az udvarába került mint koncertmester és zeneszerző, és itt ismét az olasz zene hatása alá került - újabb termékeny évek következtek, sikeres művekkel, köztük a hat brandenburgi verseny, az angol szvitek, és még számos csembalódarab - leghíresebb közülük a kromatikus fantázia és fúga.
1719-ben útra kelt, hogy találkozzon a kor másik nagy zeneszerzőjével, Georg Friedrich Handellel, ám ez a találkozás ostoba véletlenek miatt nem jöhetett létre. 1720-ban meghalt a felesége, ő pedig elzarándokolt Hamburgba, hogy az ottani orgonista megüresedett állását megkaphassa, és az akkor 97 éves Reinken előtt még egyszer játszhasson - az életének végén járó, öreg muzsikus és a gyászoló, harmincöt éves Bach között a zene révén szövetség alakult ki, ám Bach mégsem kapta meg a tisztséget, mert elveiből kellett volna engednie, hogy akár egy jelképes összeggel is megváltsa az állást; erre nem volt hajlandó, így hazatért Köthenbe.
Mivel gyermekeiről nem tudott kellőképpen gondoskodni, feleségül vette a zenekarhoz akkoriban szerződött fiatal énekesnőt, Anna Magdalena Wülkent, akivel boldog házasságban élt, és akinek számára a Notenbüchleint komponálta. Egy év múlva gazdája, a művészetkedvelő Leopold herceg is feleségül vett egy Bach által csak "amusá"-nak nevezett hölgyet, akinek a zene és a zenemester iránti ellenséges magatartása miatt hamarosan egyre kényelmetlenebbül érezte magát Köthenben. Eközben Lipcsében megürült a kántori állás, Bach úgy gondolta, jól járna, ha a kötheni udvar nyomasztó, kegyvesztett csöndjét a nagyváros zaja és a hatalmas templom, a Tamás-templom orgonájának visszhangos zúgása váltaná fel. Így megpályázta az állást, de a lipcseiek a kor főúri körökben kegyelt világfiját, a különben igen tehetséges, ám tanításra nem termett muzsikust, Telemannt akarták a Tamás-templom kántorának. Telemann valószínűleg Bach érdekében lépett vissza, így a nagyméltóságú lipcsei tanács kénytelen volt beérni vele, ahogy a korabeli irat tanúsítja: "...ha a legkülönbet nem sikerült megszereznünk, be kell érnünk a középszerűvel..."
Lipcsében - ebben a középszerű elöljárókat termő városban - egy Bach hatalmas tehetsége és művészete kellett, hogy megmaradjon annak, ami. Tanítani kellett a templom iskolájában, ami még nem lett volna baj, de latint is, amivel viszont rengeteg vesződsége is volt, ezért kiadta egy tanártársának, így viszont jelentékenyen csökkentek a bevételei. A diákok hálóhelye mellett volt a szállása, apró-cseprő fegyelmezési gondok őrölték a munkakedvét, mégis itt születtek meg legnagyobb hatású művei. Itt vette át a Collegium Musicum vezetését, művészetének világi a zenéhez való közeledését itt a légkör is lehetővé teszi. Az érett zeneszerző kiforrott darabjai születnek meg a városban, miközben az egyházi zenék sora is bővül. Fiai lassan felnőnek, mindannyian zenészekké válnak, közülük Wilhelm Friedemann és Philip Emmanuel lesz a legnevesebb. Buxtehude abendmusick-jainak emléke kerül elő a hatalmas Karácsonyi Oratórium zenéjében, megszületik a H-moll mise, a lutheránus zeneszerző katolikus miséi közül a legnagyobb, és 1747-ben személyesen fogadja Frigyes király potsdami udvarában, ahol a királyi téma köré szőtt Musikalisches Opfer gondolata ered. Utolsó nagy műve a zeneirodalom legmonumentálisabb alkotása, a Fúga művészete, amely egy élet zenéjének a megkoronázása. Befejezni már nem fogja, utolsó hónapjait vakon szenvedi végig, majd egy sikertelen szemműtét utáni nyári napon visszanyeri látását - ekkor azonnal folytatni kezdi a teljes életművet megkoronázó hármasfúgát, ám nem tudja végigvezetni a szólamokat. Agyvérzést kap és tíz napig tartó szenvedés után meghal a világ legnagyobb zeneszerzője, Johann Sebastian Bach.